Kemény Dénes

Kapitány a hídon!

A Duna felé bandukolva találkozunk néhány emberrel a leányfalui parti sétányon. Mindenki köszön neki, de a többség nem a keresztnevén szólítja. Így jár, aki a férfivízilabda-válogatott élén 15 év alatt olimpiai, vb- és Eb-aranyakat nyer: a többség szemében örökre „kapitány” marad. Pólós kapitány – pedig a vízen is az. Kemény Dénessel hajózásról, vízbiztonságról, (egylábas) vízisízésről, a Dunáról és a Wiking-kapocsról beszélgettünk.

Súgtak. Tudom, hogy van két hajója. Azt viszont a súgóm sem mondta, mikor kezdődött a hajós élete.

A 60-as évek közepén. Tizenkét éves voltam.

Jogosítványa nem lehetett, úszni viszont már akkor tudott. Merthogy pólózott.

Nekem az úszás azért volt kicsi koromtól természetes, mert apám első osztályú vízilabdázó volt, az első éveimben játszani és edzeni is láttam. Korán megtanultam jól úszni, így bennem nem alakult ki a Duna vagy a Balaton kapcsán az a fétis, hogy a természetes víz kockázatosabb, mint az uszoda. A hajózásnak az a vetülete, hogy a víz veszélyes vagy az lehet, előttem sosem sejlett fel. Az viszont gyakran előfordult, hogy beszélgetés közben másokban félelmet éreztem.

Talán, mert nem tudtak úszni.

Az tény, hogy a kortársaim messze nem úsztak olyan jól, mint én. Az a vízbiztonság, ami egy vízilabdásnak megvan, a dunai sportoknál nagy segítség. Ha beborul kielboattal vagy kajakkal, a pólós szépen visszafordítja és kiönti belőle a vizet. Olyan taposó lábtempója van, ami elképesztő stabilitást ad neki a vízben. Mintha leérne a lába.

Tempózzunk vissza a hajókhoz. Honnan ered a vonzalom?

A vízisízésből. A 13. kerületben egy házban laktunk a színész Koncz Gáborral. Ő vitt el először, és ő is tanított meg vízisízni a Dunán. Emlékszem, hogy tapsikoltak a kenusok, amikor látták, hogy egy kisfiú – ez voltam én, 12 évesen – hogy vízisízik! Ehhez kellett Gábor, és persze a motorcsónakja. Fából volt a hajótest, 25 lóerős svéd motor volt rajta. Megtanultam egy léccel menni, eggyel elindulni és így tovább.

A 60-as évek közepén a motorcsónak is kuriózum volt, nemhogy a vízisí.

Bámultak is minket! Annyira megszerettem, hogy amikor csak lehetett, mentem Gáborral – a Balatonra is, mert akkoriban még lehetett motorcsónakozni a tavon. Apám látta, mennyire vonz a vízisí, így miután kilenc hónapig Németországban dolgozott elektromérnökként, a félretett pénzből vett egy 35 lóerős amerikai külmotort. Itthon vásároltunk egy üvegszálas csónaktestet hozzá, én pedig korkedvezménnyel, 16 évesen levizsgáztam hajóvezetésből.

Hajóssá is vált?

Akkor még csak balatoni nyári kapitánnyá. Egy barátommal két hónapon át vagont rakodtunk éjszakánként. Egy este összejött 100 forint, vettünk belőle egy kanna benzint, azt másnap délután elvízisíztük, aztán mentünk vissza a pályaudvarra szenet lapátolni. Imádtuk. Még a 70-es évek elején is kivételes hobbi volt a vízisí, nem voltak kötélpályák, a Dunán is nagyon kevesen siklottunk.

Kemény Dénes

VÍZILABDÁZÓ, VÍZILABDAMESTER­EDZŐ, ÁLLATORVOS. JÁTÉKOSKÉNT JUNIOR EURÓPA-BAJNOK ÉS UNIVERSIADE EZÜSTÉRMES, 17-SZERES VÁLOGATOTT. 

Játékoskarrierje végén, 1987-től az olasz Como együttesében pólózott, majd 1991-től a csapat edzője lett - ezzel párhuzamosan kutató és gyakorló állatorvosként dolgozott Olaszországban.

1997-ben a magyar férfivízilabda-válogatott szövetségi kapitányává választották, vezetésével három olimpiai, egy világbajnoki és két EB-aranyat, valamint egy-egy világkupát és világligát nyert a csapat. 2012 és 2018 között a magyar vízilabda-szövetség elnöke.

Az úszó hírességek csarnokának tagja (Fort Lauderdale Hall of Fame), Prima Primissima díjas, Budapest díszpolgára. 66 éves, nős, három fiú apja. 

Volt ez egyáltalán szabályozva?

Papíron. A parttól 200 méterre lehetett menni – mi persze 50 méterre suhantunk. Az volt a poén, hogy a végén kicsúszol a partra, ott kiugrasz a síből, és úgy sétálsz el, mintha a vízből egyenesen kigyalogoltál volna a szárazföldre. Csináltuk az összes gyerekes nagyképűsködést.

Szóval az, hogy ma hajótulajdonos, elválaszthatatlan attól, hogy vízisízik.

Mondhatjuk. De mindig volt ebben egyfajta ciklikusság. Amikor profi pólós lettem, jobban kellett vigyáznom magamra, nyáron sok edzésünk volt, építkeztünk is. Kellett a pénz, eladtuk a hajót.

Mikor vette meg az első saját hajóját?

A 80-as évek legvégén. Már Olaszországban, a Como csapatában játszottam. Amerikai hajó volt. Nyáron Szentendre, Leányfalu térségében síelgettünk vele, ősszel visszavittük Comóba, és ott használtuk, a tavon. Családi kirándulóhajó volt, ami a gyorsulását és a végsebességét illetően sem volt igazán alkalmas vízisízéshez. Nem arra tervezték. Végképp nem mezítlábas vízisízéshez.

Az is megvolt?

A Comói-tavon csúsztam először hosszabban mezítláb. Vasárnap kora reggel volt, még nem indult el a szárnyas hajó, nem volt hullámos a tó vize. Elindultam léccel, aztán leléptem róla: olyan 3-4 kilométert mentem. Később megismerkedtem az olasz mezítlábas válogatott tagjai­val – a Comói-tó északi részén volt a bázisuk, ott gyakoroltak. Sokszor ülhettem a hajójukban, figyeltem, mit hogyan csinálnak. Az edzés végén azt is megengedték olykor, hogy egyszer-kétszer én is menjek. Odaszóltak, hogy ezt csinálod rosszul, azt csinálod rosszul. Egyébként a Comói-tó környékén számos kiváló hajóépítő cég működik. Diego Maradonának és az autóversenyző Nelson Piquet-nek is olyan hajója volt, amelyet azon a vidéken gyártottak. A Comói-tó mederfala meredek, nagyon hullámos tud lenni a vize, ezért az északolasz műhelyekből ide hozták tesztelésre a nagy tengeri versenyeken induló hajókat. Az egész városban hallottuk, ha egy 2000 lóerős offshore szépség elindult.

Maradjunk a mezítlábazásnál: mekkora sebesség kell hozzá?

Nagy. Versenyen 72 km/h-t kérhet a versenyző – az a plafon.

Hogy viszonyult a passziójához a klubja?

Nem tudtak róla. Szerencsére soha nem sérültem meg. Viszont akkor már láttam, miben tér el egy családi hajó egy vízisíhajótól. Ott kezdődik, hogy a vízisíhajóban a motort előrébb teszik, így az induláskor minimális az ágaskodás, gyorsabban eléri a szükséges sebességet, azaz 20 méteren belül sikló állapotba kerül. A másik, hogy nincs energia- és időveszteség a különböző meghajtásátadásoknál.

És ezt nem tudta az amerikai hajója. Gyanítom, már nincs is meg.

Az 1997-es pólós szövetségikapitány-választás és a végleges hazaköltözés előtt eladtam – mert építkeztünk. Egy darabig nem volt hajóm. Az első szövetségi kapitányi év elképesztő hajtást hozott, irgalmatlan mennyiségű munkát. Kifacsart. A második évben rájöttem, hogy változtatnom kell. Ha megoldom a pihenésemet, ha a kikapcsolódás valóban kikapcsolódás lesz, annak a munkában is hasznát látom, mert ha csak a pólóval foglalkozom, annyira elfáradok, hogy a legfontosabb meccsekre – amelyek egy világverseny végén vannak – nem marad bennem sem tűz, sem ötlet.

Kitalálom: vett egy hajót.

Pontosabban egy használt profi vízisíhajót Ron Scarpa floridai vízisíiskolájából. És ekkor kezdtem el vadászni is. Olyan hobbi kellett, ami lefedi az évet. Mivel ilyet nem találtam, választottam még egyet: nyáron vízisí, ősztől tavaszig vadászat. Tudatosan kerestem a „lógást”.

A Ron Scarpa-féle hajó ma is megvan?

Meg. Egy Correct Craft Barefoot Nautique.

A nevében is mezítlábas.

Mert az – úgy van kiképezve az alja, hogy gyakorlatilag nincs farhulláma. Vízisíoktatásra való, mezítlábas versenyhajó, zsűriülésekkel. Van egy 3 méteres oldalrúdja, amit ki tudsz lógatni, rögzíted, az utolsó 50 centije recés, fogható kézzel. Nagyjából az egyharmadát fogyasztja az itthon általános, vízisízéshez is használt kiülős hajókénak.

APÁM VETT EGY 35 LÓERŐS AMERIKAI KÜLMOTORT, VÁSÁROLTUNK EGY ÜVEGSZÁLAS CSÓNAKTESTET HOZZÁ, ÉN PEDIG KORKEDVEZMÉNNYEL,
16 ÉVESEN LEVIZSGÁZTAM HAJÓVEZETÉSBŐL.

Mennyit ér?

A kereskedelmi értéke alacsony, mert régi, a használati értéke viszont olyan, mint az újaké. Van benne egy 7400-as nyolchengeres erőmű, az 50 évig motor. Az amerikai motorok alacsony fordulaton is erősek: két léccel vagy monóval 2000-es fordulaton is elhúzok bárkit, mert olyan nyomatéka van. A fánkot 1500-on, a mezítlábat 4200-on húzom, 4800 a maximális fordulatszáma. Körülbelül 80 km/hval képes menni, de ha rátennék egy sebességpropellert, 120-at tudna. Csak akkor képtelen lenne arra, amire eredetileg tervezték, hogy 20 méteren belül elérje azt a sebességet, ami mellett fel tudsz állni a vízen.

Vízisízik még?

Az utóbbi években elvétve, de ha fontos lenne, tudnánk friss fotót készíteni. Nyáron. (Nevet.)

És a fiai?

A két nagyobb még Comóban megtanult, a legkisebb, Márk, pont most mondta: szíve szerint megtanulna.

Van még egy hajója.

Igen, a Balatonon. Elektromos hajó, a benzintartály helyén van az akkumulátorraktár. Hatméteres, orrkiülős: lehet napozni, hűtő, zene van benne, zuhanyozni is lehet – de a Balaton mellett minek… Tavasszal és nyáron rengeteget használtuk. Egy töltéssel 10 órát lehet vele menni, 10-15 km/h a maximum, ami a Balatonra ideális, mert vízisízni nem lehet, a Paddle boardot meg elhúzza a gyerekkel. Nem vágyom gyors elektromos hajóra.

A Dunán van kedvenc szakasza?

A Dunának a Hajógyári-szigettől nagyjából Tahiig terjedő szakaszát ismerem jól. Azt szeretem.

Ez is a vízisínek köszönhető?

Pontosan. Négyen kezdtünk el a Dunakanyarban mezítlábazni: Takács László barátom és a válogatott síelő Gótzy Antal mellett tudja, ki volt a harmadik bátor pasas?

Mindjárt megtudom…

A Wiking-alapító Varga István, Mikiék édesapja. De ez még a comói évek előtt, a 80-as évek közepén történt. Akkor már megvolt a szentendrei Wiking-kikötő, egy nagy hajó, ami étteremként is működött, volt egy kis stég öt-hat hajóval – az volt az éves forgalom. Amikor hazahoztam az amerikai hajómat Comóból, az első nyáron Istvánnál volt. Szinte mindennap találkoztunk. Emlékszem, István szervezett egy tv-riportot a kikötőről, a vízi életről, és megkért, hogy mezítlábazzak. Ő vitte az operatőrt, engem a feleségem húzott tőlük tíz méterre.

Pár másodperc be is került a riportba. Visszatérve a szentendrei kikötőhöz: elképesztő, hogy abból az egyetlen hajóból, ami három és fél évtizede az alapot jelentette, micsoda élet sarjadt. Tulajdonképpen egy családregény a maga teljes valójában. A papa, Varga István annak idején elkezdett valamit, amit a fiai, Miklósék továbbvittek: szeretettel, törődéssel építik és fejlesztik az örökségüket, úgy, hogy ebben a gondoskodásban már a következő generációk is érintettek. Miklóséknak fontos az értékek apáról fiúra történő átadása. Biztos vagyok benne, hogy a víz tiszteletét és a hajózás szeretetét a gyerekeik, az unokáik továbbviszik majd.

Az ön gyerekei ráéreztek a vízi életre?

Amikor a Balatonon vagyunk, azt imádják. Márk, a legkisebb (ő most 14 – a szerk.) kapott egy gumicsónakot, rá egy hozzá illő kis motort, azzal tekereg. Már be sem akar szállni a nagy hajóba, mert ha ő megy ki a kicsivel, akkor az van, amit ő akar, a nagynál meg alkalmazkodnia kellene. (Nevet.) Körbejárja a nádasokat, pecázgat, bevisz etetőanyagot – önálló. Nagyobb pecás nálam, március és június között fogott két mázsa pontyot. A felnőtt gyermekeim, Kristóf és Viktor el-eljöttek velem, de nem igazán lettek vízi emberek. Tetszik nekik a vízi élet, használják a lehetőséget – de csak ha velem vannak.

Jó hajós gazdának mondaná magát?

Lehetnék jobb… De azt tudom, hogyan illik befejezni egy hajós napot: kívül-belül takarítok, lemosom a hajót, a vizes cuccokat kiterítem, nem a ponyvára dobom őket száradni. Arra is volt már példa, hogy én políroztam a hajót.

A hajózás, pontosabban a hajó műszaki része is érdekli?

Kelet-európai autókon szocializálódtam, ahhoz a generációhoz tartozom, amelynek megvolt az ékszíjcsere a Trabantban egyedül az út mellett, vagy Zsiguliban a motorolajcsere. Egyszer előfordult, hogy leengedtem a régi olajat, de elfelejtettem visszatenni a leengedőcsavart, mielőtt az újat beletöltöttem… Folyt a kerekek között az olaj. Mire mindent rendbe hoztam, rájöttem: olcsóbb, ha legközelebb elviszem inkább szervizbe a kocsit. A hajóval is így vagyok. Az előforduló alaphibákat ki tudom javítani, de szerelés terén betanított munkás vagyok. Ehhez tartom magam.

Minden kezdet nehéz

„A mezítlábazás úgy nézett ki, hogy egy sível mentünk, aztán megpróbáltuk letenni a szabad talpunkat a sí mellé, úgy, hogy ne essünk el azonnal. Az, hogy így menjen az ember 10-15 métert, nagyjából a 40. próbálkozára sikerült.

Harciasnak kellett lenni, hogy nekimenj újra meg újra. Csináltam olyan lécet, amelyen nem volt kötés sem elől, sem hátul, csak egy pingpongütő borítását ragasztottam fel rá.
A mezítlábazás speciális ruhát igényel: Tért fölött erős pánttal zárt, hogy ne szedd be a vizet, és meg van vastagítva a siklófelület is, hiszen a tested a léc. Ha csak egy fürdőnadrág lenne rajtad, először azt kapná le rólad a víz, aztán meg a bőrt. Mit mondjak: amikor elkezdtem mezítlábazni, a ruhám messze nem volt ideális. 

TOP
HÍVÁS
EMAIL